Slow.This.Bird.Down.

Egy nap meghalok. Közelebb van mint gondolnám. A temetésem napja lesz létezésem egyik legfontosabb része: mindenki rám fog figyelni. Mert az életben annyira, de annyira nem figyelnek..

Ne szúrj hátba senkit. Nem tudhatod hogy a pengéd éles e. Ugyanis minden átlátszó..

A sors, az élet. A múlt és a Jelen.

 Csak figyelmesen:

 A sors a legrohadékabb szemétláda akit ismerek. Tessék úgy elképzelni, mint a legnagyobb rémálmodat, amit mindig elakarsz feledni, de állandóan visszatér.  Az élet holtan akar látni, a sors teszi a dolgát, hogy az életnek megfeleljen. S mit kapunk? Azt a valóságot, amitől már akkor sírunk, mikor még meg sem történt.  Minden fekély a szemünk előtt zajlik le, sajnos tökéletes párt alkotnak. Az élet jól tudja hogyan kell ölni, csak azt nem értem miért csinálja ennyire lassan, ennyire fájdalmasan.. Sokáig gondolkodott hogy van e értelme kinyírni mindent, de úgy látom dűlőre jutott - halálba vele! Szépen lassan, megérdemli.

 Ott rúg ahol a legjobban fáj,  az egyetlen sebezhető ponton, mi ellen nem lehet védekezni. Először bizalmat ad, "csak éld bele magad". De egyik pillanatról a másikra hátat fordít, s miben eddig segített, elkezdi szépen lassan szétszakítani... Látod, érzed, hallod ahogy koppansz a padlón. Kitörölhetetlenné válik, ahogy az illúziód széttörik apró szilánkokra. A szilánkok karcolják a bőrt, elvágnak minden artériát. Azt akarják hogy vérezz el mindent egy ügyért. A legfájdalmasabb ponton. Ismerős mi? Sikerült vizuálni egy emléket?  Vagy netalántán a jelen tart ezen a ponton? Esetleg ezt akarod elkerülni?

Teljesen mindegy hány fájó emléked van, mennyire nyüszít, mennyire intenzív az érzés – a jelennél semmi nem fájhat jobban. Ha az emlékeink gyötörnek, mindig érdemes megtalálni a belső pontot hisz ekkor gyakorlatilag már mi okozzuk magunknak a szenvedést. Be lehet magyarázni, hogy annyira erős hogy „ ezt nem értheted meg”, de ettől a ponttól kezdve minden rajtunk múlik. Hidd el, nem könnyen beszélek.

 Mindig az adott pillanat a nehéz. Sokan tervezik, mint például „ Gyors ledolgozom ezt a két hetet, utána vakáció!” de azt a két hetet át is kell élni valahogy. Mikor eltervezed ezt, a múltban vagy – hisz átélni a jelenben fogod. Majd később a két hét, szintén múlttá válik, mert már átélted. A munka rossz volt. Mikor volt rosszabb, mikor csináltad, vagy utólag?

Mindig ugyanolyan tempóval fog leforogni a nap 24 órája. A régi dolgok rondasága élesebbnek tűnnek, s talán erősebbnek is mint amilyen eredetileg volt. Ekkor kísérthet újra a drágalátos sors, ami szépen előhúz mindent egy olyan pakliból, amit már rég kidobtunk a kukába. Ez megnyilvánulhat bármiben, lehet hogy a jelenre zúdít rá valami elképesztően gusztustalan élményt, s ezáltal megnyílik a két idősík közötti kapu: Erre a kilátástalan helyzetre törnek fel újra az emlékek.

És hogy ez miért annyira kibírhatatlan? Mert mikor a jelenünk teljesen a rossz oldalát mutatja, az egyetlen dolog amibe kapaszkodhatunk, az a múlt.

Bizonyos helyzetekben senki nem fogja megtörni a bukásunk. A külvilágra legtöbbször nem szabad számítani.

A meatpuppet utolsó jegyzete. A maradékot még röhögve írja a sors.

Ahogy ült a monitor előtt, sápadt arca majdnem szétterült, s szétfolyt az asztal sarkán. De nocsak! Egy aranyos kis adatlap írkál összevissza, izeg-mozog, nem találja a helyét, de mégis tudja hol van. Meatpuppet gondolja felveszi a kapcsolatot, fokozza a hangulatot, hamár az egész család folyamat lázban, csüng a vér az egész házban.
Aranyos lány volt az adatlap, arca durván szembecsap, gyönyörűsége lélegzetelállítóan elállította a lélegzetet.

Teltek a napok, s rájöttek mindketten - szeretik egymást, még úgy is hogy 260 km van köztük. Szánalmas? Fáradalmas? Igen. Életében először érezte az igazán jót, nem volt sehol drót, miben fennakadt volna torka, mi felsértette volna az egész nyakát, hogy megszüntesse örökre szavának zaját. 4 hónap probléma, majd tönkrementek, de végül megérte mindent amit befektettek - idővel találkoztak, s meatpuppet élete legjobb 3 napját töltötte a lánnyal, élete szép lett, gondolata szárnyal. Jómaga meglepődött, hogy egy társ mennyit dob az életen, mennyit jelent kimondani másnak hogy " édesem ", s milyen szinten eltűnik a félelem.

Így ment még hónapokig, havonta ütköztek egymás szájába, büdös volt a vonat, a wc tele, volt pár "életem legrosszabb reggele". Ezután kapcsolatuk előrébb lépett, jött a szünet, többet találkoztak e vének. A boldogságtól függetlenül soha nem volt semmi problémamentes, mindig ott volt a kis szög, mi szúrta meatpuppet szemét, 260 kilóméter mégiscsak több mint három menyét.

Minden tökéletes volt. De ezalatt nem a problémamentességet értem. A tökéletesbe beletartoznak a hibák, problémák is. Ment minden szépen, simán - annyira sima volt a közös út, hogy aki hozzáért irigyelte az anyagot, s magának akart varrni belőle. 18:00 Boldogság, 18:01 Nem boldogság.
Betett az út, betett a sok, betett a rossz, betett a semmi - vége lett.

Zokogva bújt párnájába, ha már könnyeket ereget legalább lekúsznak torkába, és belefulladhat a saját könnyeibe.
Az ezt követő naptól viszont beállt a semmi érzése. Bambult, ha hozzászóltak nehezen reagált, s időközben kiderült - a lány megtalálta új emberét: lelkének vízesésén kék, vízes tengerét.
Meatpuppet ezidőkben dührohamokkal küszködött, s ezen kívül százezernyi probléma ontott forró köveket. Azzal hogy elvesztette élete értelmét, a háttérben megszunnyadó gondok is újra előtörtek. Hirtelen beszakadt az ablak, bezúdult a vér, ahogy családja pengét fogott magára, s suttogta: eljött a vég.

Üresség.

Dühvel, stresszel, magánnyal zárult az év, szürke és töredezett lett az ég. Így ment még talán túlzottan sokáig, arca már borostás, átesett pár műtéten, miket nem részletez eme gyenge művében. Elég tompa, nincs sok esemény, se helyszín, el kell mondanom hogy ez csak a felszín. A valóság ennél mélyebbre hatol, a balszerencse ennél többet átkarol.

Monoton üresség.

Vizsgázott már? Volt értelme? Boldog lett már? Van sérelme? Igen, nem, nem, igen, hát ez az ember olyan lett amilyen. Éveken át imádkozott, hogy ürességen kívül érezzen valami mást, mert oly sokáig tűnödött - hogy elfeledte hogyan kell érezni. Éveken át tartó stagnáló semmi, majd elhatározta később: Illik megváltozni.
A sors csak nevet, és írja tovább hullámos útját, ugyanis érzést adott neki: Az egyik legnagyobb fájdalmat amit ember érezhet. Úgy gondolom nincs már sok tinta abban a tollban, de ha valamit még mégis tartogat, húzza ki belőle, mert benntragadt a szürke foltban, és nagyon gyorsan elakar onnan tűnni.

A pont, mikor az öngyilkosság gondolata könnyedséget ad a testnek. Hisz mindenből van kiút. Más dolog hogy ez szó szerint a mindenből való kiutat jelenti.
Van aki érzi ezt a görcsöt? A szíve folyamatos szorítását? Mikor ránézel valamire, de egyszerűen nem érzékeled hogy ottvan/ottvagy? Ülsz magad mellett órákon keresztül, és semmire nem vagy képes. Még az is nehezedre esik hogy elkezdj egy filmet, mert nem tudsz odafigyelni rá. Csak egyszerű példa.
A valóság viszont próbálja eldeformálni a lehetőségeket: Megöli azt aki szép, és meghagyja azt aki ronda. Hányan vágynak végső elmúlásra, s mind csak ülnek a szobájukban munkájukból hazatérve, és nem csinálnak semmit. A másik fél pedig élni akar,  és mégis sírásra készteti a gyászolókat.
Pszichológusok mondják, hogy aki kimondja hangosan másnak eféle érzelmeit, az nagyvalószínűséggel nem fogja megtenni. Erre egy egész egyszerű magyarázat létezik ( természetesen ez csak a saját érzéseim és meglátásom alapján működik ) - Bizonyos személyek társaságban, más ember előtt nem érzik ezt a szennyet. Elmúlik a görcs, mintha egy egészen más dimenzióba kerülne át, inkább a beszélgetőpartnerére figyel, próbál számára megfeleni, és nem gondolkodik. Viszont mikor hazaér, egyből rátör újra minden. Akármilyen jó kedve volt körülbelül 5 perccel ezelőtt, a valóság azon rétege ami elsődleges befolyást gyakorol rá - ismét ott áll. Ekkor az önpusztítás már szinte egyfajta motivációt ad.
Rengeteg eszköz van, viszont érdemes figyelmbe venni, hogy mekkora esély van a cél elérése érdekében 1-1 próbálkozásnál. Van egy okod? Egy paraméterekkel meghatározható indok ami miatt eddig jutottál? Hunyd be a szemed és gondolj rá. Minden egyes szavára, illatára, érzésre az üggyel kapcsolatban.. jön a görcs. Ez az a pont ahol a lelki gyötrelem kiakar törni fizikai fájdalomként. Sokan ezért vagdossák magukat. Van aki csak üvölt.
A legtöbb kísérlet fájdalommal végződik. Bármilyen egyszerűnek is tűnik, ha magunkban akarunk kárt tenni borzasztóan nehéz dolgunk lesz. Úgyhogy bármilyen nehéz is.. haladnunk kell tovább azon az üres úton amin eddig. Néznünk kell ahogy elveszik tőlünk azt akit szeretünk, hallgassuk mások megvető szavait, s bámuljuk tovább hátradőlve, székre feltett lábakkal azt, hogy nem történik semmi.

Az élet folyamatosan halad előre, viszont bizonyos pontokon nyomot hagy maga után. Eseménytelenül telnek napjaink, majd hirtelen történik valami - ezáltal kidob magából egy pacát, ami örökre ott marad és befolyásolni fogja további utunkat. De valójában nem is kell történnie semminek.. bőven elég ha a magunkban lezajló körforgást zavarja meg valami.
A magány, a felszínesség, a céltalanság és az önmarcangolás hosszútávon felemészti a lelket. Megfagyhatunk, szétéghetünk, a végeredmény ugyanaz. Mikor a test folyamatos görcsben van, és egy örök szorítás uralja a torkot, már nem is tűnik annyira szépnek az élet. Ekkor választási lehetőséget kapunk saját magunktól.. ha az öngyilkosság gondolata nyugalommal tölti meg a testet, akkor már él a probléma. Probléma!? Probléma ez egyáltalán? Az ember nem tehet a születéséről, nincs beleszólása. Még ha valaki életét is áldozta a másikért hogy felnevelje - lehet hogy nem volt rá szükség. Senki nem kérte rá.

Mindig kapaszkodni kell abba amink van. Hiába tesszük hónapok óta. ÉVEK óta, Markolni kell az utolsó fonalat mindaddig amíg el nem szakad.. vagy el nem szakítjuk.
Kétségbeesés, magány, ürességérzet, bármi elvezethet arra a bizonyos pontra, amit a társadalom büntetett tragédiának él meg. És mi van azokkal az emberekkel, akik egész egyszerűen nem akarnak élni? A magány befonta a boldogságot, a külvilág amibe született pedig kiköpi magából. Ekkor mit lehet tenni? Mint mikor már nem akarunk nézni egy filmet, mert unjuk, nem akarjuk látni.. és mi a helyzet az élettel? Mi van ha már nem akarja valaki érezni a testét?

A könnyek már felgyűltek a testben, vannak akik évek óta nem sírnak pedig minden okuk megvolna rá. Legszívesebben zokognának, de nem tudnak, mert ahogy kicsordul az első könny: nem megy tovább. Ha a folyamatos ürességre negatív élményeket és szomorúságot pakolunk, egy kegyetlen hangulat fog úrrá lenni rajtunk. Érdemes e egyáltalán élni? Kinézni a külvilágra, és próbálkozni? Határozottan igen. De nincs kire ráborulni ha nem sikerül. És miután megismertél minden szépet és jót, mindazt amit elvileg megkaphatnál... de egyszerűen nem éred el.. lekésed... túl messzi van.. akkor kell okosnak lenni, és gondolkodni a következő lépésen.
Olykor már nincs több lépcsőfok lefelé. Eléred a pincét és ottragadsz.. nincs tovább.. elveszted az eszed, megőrülsz egyedül a sötét porban. Mert egyszerűen nincs már értelme.
Ha ismersz is valakit, nem fogják tolerálni szörnyű gondolataid. Sőt.. nem is fogják őket érdekelni. Nem is tudnak arról hogy te hogyan érzel, hisz annyi ember van már, annyi kapcsolat szövődik, konkrét szüksége már csak azoknak van rád akiket nagyon régóta ismersz. Viszont ők azok akik el tudják fogadni a döntésed. S majd miután véget ér a gyomorgörcs, a fojtogatás, a száraz szem szúró érzése, fognak elgondolkodni hogy vajon miért tetted... sírni kell a figyelemért. De ekkor már úgyis mindegy.

A világ nem lesz jobb nélkülünk, ugyanolyan marad.

A temetésünkre meg mindenki pontosan tudja hogy ki megy el. A maradék csak óvatos együttérző.

Sokan mondják mint nem lehet szeretet nélkül élni. Ez nem igaz. Lehet.. csak rossz. Iszonyatos. Szúr, görcsöl, fojt, fáj. Főleg akkor amikor már csak erre van szükséged. Nem érdekel semmi más, csak az hogy végre valaki szeressen. Mikor a régi baráti, és családi szeretet nem számít, és nem is kapsz mást.. akkor kezdődik a hanyatlás.

A külvilágról már nem is beszélve.

A Megaherz körülbelül 4-5 éve meghatározó zenéje az életemnek, s mivel tegnap jelent meg "Götterdammerung" -ra keresztelt új lemezük, gondoltam megosztom véleményemet erről a régóta várt albumról.

Itt a tél, jönnek az ünnepek, és rengeteg ember van kinek nincs semmilyen hangulata. Hány élőlényt hallottál már azzal a mondattal hogy "nekem már évek óta nincs karácsony hangulatom?" Sokat.

Nekem sincs, pedig akarom. Idézőjelesen magamra kell erőszakolnom - mert szeretem. Ezt teszi a német "Richthofen" nevű zenekar is, mi már évek óta pörög a lejátszóban minden december/januárjában. Aki ismeri a zenekart, most jót mosolyoghat. Hogy miért ez az egyik domináló ünnephozó?

A szorongás.

II. Egy meatpuppet emléke. Kié? Még mindig nem tudom.  

Egy meatpuppet emléke. Kié? Nem tudom.

I.

Üdvözlök mindenkit!

A nevem "meatpuppet". Nem vágyom hírnévre a blog által, nem célom százezer embernek publikálni erőltetetten nap mint nap. Csak egy folt vagyok a sok közül,a rengeteg pont közt az, aki pont ugyanúgy néz ki mint a többi. Szétkenődöm, felragadok valamire, hasonlóan viselkedem mint a maradék. A pontok sokaságának sokszínűségébe azonban nem lehet belelátni. Hisz ezek csak pontok.

Miért érdekelne valakit, egy számára ismeretlen személy blogja?

Passzívnak tűnök a szemedben?

Lehet. Nem vagyok tökéletes. Senki nem az.. A tökélyhez amúgy sem csak jó tulajdonságok vezetnek. S a boldogsághoz mire van szüksége egy pontnak? Én már annak is örülök, ha nyugodtan ülsz, s ezt olvasod.