A szorongás.
Remeg a kezem. Száraz a szám. Hánynom kell. Érzem a lüktetést a torkomban. Elfáradtam. Belefáradtam. Ezen kívül az érzés leírhatatlan. Durva érzésként tör a gyomromra gondolatról gondolatra, de szavak által nem lehet megfogalmazni ezt a formát. Undorodom a körülöttem lévőktől. Személyektől, tárgyaktól, mind olyan ronda. Összefolynak, meghibásodnak, de nincs összefüggés köztem és köztük. A kapcsolat megszakadt.
Izzadok. Ezek a rondák engem néznek. Nem az arcuk csúf, hanem a képük. Az arcuk mint nézet, képet illusztrál, fekély ízű görcsöt és szorongást. Ki akarok menni. Üvölteni akarok, elakarok fáradni, hogy ne legyen erőm a félelemre. Valamit szét akarok törni. Nekirohanok valaminek! Nem.. nem szabad. Akkor csak menjünk ki.. vegyünk mély levegőt. Olyan mélyet hogy soha ne kelljen többet lélegeznem. Lehet élni anélkül is. Csak ki akar?
Nem akarom hogy lássák az arcom. A sok fekete ábra talán rólam beszél. Miért teszik ezt? Korábban mellettem szidták a maradék képet, és hallottam a gondolkodásmentes rohadás szavait. Nem 1-től, nem 10-től. Mindtől. Most miért nem lehetek egyedül? Ítélnek. Ezt teszik most is. Nem kellene hogy érdekeljen - ahogy más mondaná. De senki ne próbálja a saját agyműködését máséhoz hasonlítani. Az elmélet csak egy gondolat amit nem mindenki képes használni. Hogy miért? – Ha ez a kérdésed, soha nem fogod megérteni.
Szükségem van egy kényszercselekvésre. Rágom a szám, kaparom az ujjam, dobolok a lábammal, nézem az időt. Túl sokan vannak. Egy mintha felém közeledne. Hűvös, enyhe remegés tölti el a testem, a torkom elszorul, a szám pár másodperc alatt teljesen kiszárad, és a szememben valami nagyon furcsa feszítő érzést észlelek. Ideér, és halkan zúg valamit. A frekvenciáját nem teljesen értem, az agyam elszürkült, így csak az ösztön felel. Miközben válaszolok, a kezemmel kaparom az ujjam, rágom a számat, mozgok a széken. Falfehérré váltam.
Aztán eltűnik. Minden eltűnik. A sok fekete ábrák emberalakot öltenek, és hangos sípolásuk beszéddé válnak. A testem alkalmazkodik a környezetéhez, múlik a görcs, lassan visszakapom a színem. S csak most látom van akit ismerek! Őt már láttam! Nem is egyszer. Csak nem változott semmi.
